„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Mt. 2,1-2
Ezeket a sorokat olvasva a Máté evangéliumában arra gondolhatunk, hogy a napkeleti bölcsek az éjszakai égbolt rendszeres megfigyelése során egyszer csak észrevettek egy csillagot, amiből ők rögtön tudták, hogy mit jelent, és felkerekedtek, hogy megkeressék azt, akire a jövendölés mutat: a zsidók királyát. Ezzel kapcsolatban több kérdés is felmerül:
- honnan tudták egy fénylő pontról az égen, hogy kire vonatkozik, és hogy merre induljanak?
- mennyi idő telt el a csillag észlelése és a bölcsek Jeruzsálembe érkezése között, és ez idő alatt végig látszott-e a jelenség?
- csillagászati szempontból minek lehet ezt a jelenséget elképzelni?
Az utolsó kérdés megfejtése meghatározza az előző kettőre adható válaszokat is. Valószínűleg ez az oka annak, hogy azóta is folyamatosan azt kutatják, hogy mi is lehet a tudományos magyarázata annak az égi jelenségnek, amit betlehemi csillagként emlegetnek.
Több elmélet is született már: üstökös, szupernóva feltűnése, különleges bolygó együttállás. Ezek valóban ritka és kevés ideig megfigyelhető „égi tünemények”, és a Jézus születése körüli években valóban voltak hasonlók a korabeli feljegyzések, valamint az égitestek helyzetére vonatkozóan elvégezhető utólagos számítások alapján.
Johannes Keplernek (1571-1630) tulajdonítják azt az elméletet, miszerint a betlehemi csillag a Jupiter és a Szaturnusz bolygók szoros együttállása lehetett, amikor szabad szemmel egy fényes csillagnak látszanak. Kepler volt egyébként az a tudós, aki a bolygók mozgásának törvényszerűségeit felfedezte. Az elmélet szerint a legfőbb hatalom jelképe a Jupiter mint királyi „csillag”, a zsidóságé a Szaturnusz, a Halak csillagkép pedig, amelyben tartózkodtak az együttállás idején, a Messiás és a születés szimbóluma. Természetesen tudomásuk lehetett a zsidó népnek erről a várakozásáról is. Ezzel az első kérdésre meg is van a válasz.
A második kérdés válaszaként a hosszú, nagyjából 1000 kilométeres út megtételéhez akkortájt szükséges két hónapos időt kell feltételeznünk. Ennyi idő alatt bizony megváltoznak az égitestek egymáshoz képest felvett pozíciói. Ám a Máté evangéliuma 2. rész 9. versében ezt olvashatjuk: „Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt.” Vagyis az együttállás ismét létrejött a Heródessel való találkozásuk idejére, amire az a magyarázat, hogy a sajátos bolygómozgások miatt igen-igen ritkán még ez a gyors ismétlődés is előfordul, sőt olyankor egy éven belül háromszor is látszik az együttállás. A napkeleten látott, tehát éppen kelő csillag a Föld forgásának következtében jó pár óra elteltével delelő helyzetbe került, akár pont a fejük fölé (zenit), ami valóban azt az érzetet keltette, hogy megállt a csillag egy hely felett, ahová akkorra megérkeztek.
Idén decemberben, éppen Szenteste környékén (21-én) ismét létrejön az említett két bolygó szoros konjunkciója (6’ 10”-es közelség), azaz együttállása, jóllehet nem a Halak csillagképben. Akikkel idén nyáron Lakiteleken a gyülekezeti csendes héten tanulmányoztuk az esti égboltot, azokkal láthattuk a két bolygót egymástól még jó pár fok távolságban. Az azóta eltelt idő alatt jól követhető volt a közeledésük, és lám, ennyi idő kellett a találkozásukhoz.
Sajnálatos módon ezúttal nem kedvez a megfigyeléshez a Naptól való kis kitérésük (elongációjuk), valamint az alacsony délkörön (déli deklináció) tartózkodásuk, így az esti szürkületben a horizonthoz közel próbálkozhatunk az észlelésükkel, azaz a „betlehemi csillag” észlelésével.
Nem kizárólag a saját véleményem szerint a betlehemi csillag egyedülálló, tudományosan nem magyarázható természeti jelenség volt. Isten ezzel is jelezni akarta Jézus születésének történelmi jelentőségét. Az emberek általában az ismert törvényszerűségeket meghazudtoló eseményeket csodának nevezik, és gyakran ennek tagadásaként hajlamosak úgynevezett természetes magyarázatot keresni a „természet feletti” jelenségekre. Akik így tesznek, azok két egyébként teljesen logikus szempontot figyelmen kívül hagynak:
- Egyáltalán nem tekinthető magától értetődőnek, hogy a világegyetemben léteznek törvényszerűségek – ez Richard Feynman Nobel-díjas tudós álláspontja.
- A törvényszerűségek egy tervező, alkotó személyre mutatnak. Aki megalkotta a szabályokat, annak módjában áll bármikor hatályon kívül helyezni azokat. Praktikusan szólva: annak, aki megalkotta a világegyetemet, benne gigantikus méretű égitestekkel, minden kétséget kizáróan hatalmában áll (igen, ma is) ketté választani a Vörös-tengert, vagy akarata szerint alakítani emberileg nézve visszafordíthatatlannak vélt eseményeket.
A fenti két állítás fényében másképpen gondolhatunk a Bibliában olvasható nagy csodákra, és másként szemlélhetjük a minket körülvevő világot, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy képesekké válhatunk a valóság gazdagabb érzékelésére.
Szentesi Szilárd
